Az alapoktól indulva: a paradicsom, ahogy asztalunkra kerül, nem gyümölcs, hanem termés, méghozzá besorolása szerint bogyó. A növénynek több fajtája van, akárcsak az almának vagy szőlőnek. Amit a zöldségesnél veszünk, és úgy ahogy van, megeszünk, például hagyományos zsíroskenyér-paprika-paradicsom kombinációban, vagy belefőzünk egy szaftos lecsóba, kertészetben terem, szabadban vagy fólia alatt. Karóhoz kötve magasabb lesz, kézzel jól le lehet szedni. Az ilyenből azonban nem lehet sűrítményt készíteni, mert túl nagy a víztartalma. Ketchup vagy paradicsomlé gyártásához ipari paradicsomot vetnek, majd takarítanak be speciális kombájnnal. Erről van most szó.

Az ipari paradicsom keményebb a rokonánál, és kevésbé lédús. Nem lesz idő előtt paradicsompép belőle, miközben áthalad a kombájnon, bezúdul a teherautó vagy pótkocsi platójára, és ott történetesen egy másfél méter magas paradicsomdomb aljára kerül. Strapabíró bogyó, az biztos! Még ezen belül is van korábban, illetve később érő fajta, így nem egyszerre kell betakarítani az egész termést, mert azt nem tudná feldolgozni a konzervgyár. Maga a növény alacsony, szinte a talajon kúszik, és tele van piros, illetve kisebb arányban zöld bogyóval. Az utóbbi selejtnek számít. Az ipari paradicsom kilójából három, három és fél deciliter, malterhez hasonló állagú sűrítmény lesz.

A jászapátiak hetven hektáron termelik – egy tagban ez 700 méter széles és egy kilométer hosszú terület lenne, de inkább két kisebb táblára osztják el, hogy ne tehesse tönkre az egészet egy időjárási katasztrófa. A vetésforgó szerint ötévente kerülhet ugyanoda megint paradicsom, közben más haszonnövények kerülnek sorra. A paradicsomot április végén magról, ikersorban vetik, majd a földbe süllyesztett csövekkel, illetve konzolos berendezéssel intenzíven öntözik, de nem sajnálják tőle a növényvédő szert és a tápanyagokat sem. Végül a betakarítás ideje augusztus közepétől október közepéig tart. Mindez nem olcsó: évente és hektáronként egymillió forintot kell invesztálni, aztán reménykedni a jó termésben.

Jó termésnek hektáronként 80 tonna számít. Hetven hektárról tehát 5600 tonnát kell elhordani. Nem kis feladat. Ütemezését a több termelővel szerződéses kapcsolatban álló konzervgyár szabja meg. Egy ilyen Guaresi paradicsomkombájn elméletileg három-négy hektárral végezhetne 24 óra alatt, de ezt napi egy-kettőre korlátozza a gyár napi 800 tonnás kapacitása. Ma például hat pótkocsis kamionnyit kell leszállítani, ami az óhatatlanul kieső időt is figyelembe véve folyamatos üzemet jelent: kétszer tizenkét órás műszakokban váltják egymást az emberek, kinn a földön tankolják meg 15-18 órára elegendő 230 liter gázolajjal a kombájnt, amely esetleg napokig nem kerül be valamelyik telephelyre.

Nemrég még három kisebb paradicsomkombájnt használt a gazdaság. Azok is el tudták és tudnák végezni a munkát, ha lenne elég ember. Egy gépre műszakonként három fő kell – vezető és két válogató -, három gépre két műszakban már 18 – és nincs ennyi jelentkező Jászapáti nyolc és fél ezernyi lakosságából. Emiatt kellett megvenni a nagyobb gépet, amelyhez csak kétszer három emberre van szükség. Ezt hallva eltűnődöm: tényleg munkanélküliség van hazánkban, vagy munkakedv-nélküliség?

Ennyiből már látható, hogy korántsem egyszerű dolog ipari paradicsomot termelni. Maga a betakarítás annál könnyebbnek tűnik, egy ilyen korszerű, jórészt automatizált kombájnnal. Csak végigrobogunk vele a táblán és kész. Nos, mint kiderült, alig tévedhettem volna nagyobbat.

Az olasz Gruesi valódi paradicsomkombájn-specialista, világviszonylatban is elismert márka. Sokféle típust gyárt, a Super G DS 40 a közepes méretűek közé tartozik. Ám közel sem kicsi: 11,5 méter hosszú, 3,7 méter magas, szélessége munka közben 3,4 méter, de ez közúti vonuláskor bizonyos részek felhajtásával csökkenthető. Ehhez képest nagyon kicsinek tűnik a 2,75 méteres tengelytáv, és csakugyan, mintha a kombájn közepe alatt lennének a kerekek, óriási az első és hátsó túlnyúlás – így érték el az elképesztően kicsi, nyolcméteres fordulókör-átmérőt. Egyébként háromféle kormányzási mód közül választhat a kezelő: az autókéhoz hasonló elsőkerék-kormányzás mellett van négykerék-kormányzás (az első és a hátsó kerekek ellenkező irányban fordulnak el, így a legkisebb a fordulókör), illetve lehet kutyamenetben is haladni, ilyenkor valamennyi kerék ugyanabba az irányba mutat. A kombájn súlya több mint 12 tonna. Hathengeres IVECO dízel 238 lóereje (175 kW) hajtja mind a négy kereket, hidrosztatikus erőátvitellel. Két sebességfokozata közül a lassúban 8 km/óra a maximum, a gyorsban 27. Hidraulikusan működik a kormánymű, a fék és az összes technológiai berendezés is.

Az egyszemélyes fülke hasonlít egy gabonakombájnéhoz vagy önjáró permetezőéhez, hatalmas szélvédője előre dől, remek a rálátás az előtérre. Klíma és rádió szolgálja a kényelmet, de fűtés nincs – talán mert a paradicsomot mindenképp be kell takarítani az első fagyok előtt. Állítható dőlésű oszlopon forgatógombos kormánykerék, pedál csak egy van, fékezésre, és szinte minden egyebet a jobb kézre eső joystick szabályoz: a középállásból kimozdítás arányának megfelelő sebességgel megy előre vagy hátra a gép, a funkciókat – vágószerkezet -, motolla,- bal és jobb támkerék-, illetve szállítószalag fel-le, és külön a szállítószalag felső végének állása - négy gombpár vezérli.

Van egy kis folyadékkristályos műszerfal, de azon nemigen akad nézegetni való, a Happy Tomato válogatóegység képernyőjén viszont be kell állítani, hogy milyen színárnyalatú paradicsomokat kell kiselejtezni. Van ezenkívül egy videóképernyő, amelyen gombnyomással lehet kiválasztani, hogy mit mutasson. Meg a szokásos kapcsolók, például a világításhoz. Nem tűnik túl soknak.

Elindulunk, Zoli kezeli a kombájnt, én az elemózsiás hűtődobozára ülve préselem be magam a keskeny helyre. Motor indul, vágószerkezet és motolla le, támkerekek le, elindulunk egy paradicsom-ikersoron. A zöld növényzet csak úgy zúdul be a másfél méter széles vágószerkezet acélpálcái közé, ahol egy ide-oda mozgó, hullámos élű kés nyírja el. Zoli arca összeszedett figyelmet mutat, ujjai úgy járnak a joysticken, mintha klarinéton játszana. Ha földet, köveket kapna fel a gép, a támkerekek lejjebb engedésével emelni kell a vágószerkezetet, ha viszont túl sok paradicsom marad a földön, akkor éppen fordítva. A szélvédőn kinézve ezt nem látni, mert a növény zöld folyama eltakarja a bogyókat, tehát a megfelelő képre állított monitort kell figyelni.

Közben mellettünk halad egy traktor, kamionpótkocsit vontat. Pár másodperces munka után az első paradicsomok végigmentek a gépen, és a kellő magasságra állított szállítószalagról elkezdenek hullani a platóra. Mivel a traktoros nem lát oda, Zoli dolga úgy szabályozgatni a sebességet, hogy elejétől végéig és oldalirányban is egyenletes legyen a teher eloszlása. Ezt a monitor egy másik kameraképén látja, gyakran váltogatja a nézeteket. Ügyelni kell arra is, hogy ne lépje túl a szállítójármű az engedélyezett tengelynyomást, mert szigorúan ellenőrzik és keményen büntetnék. Mérleg híján ez saccolásra megy. Teljes mértékben megértem, amikor Miklós és Zoli egybehangzóan állítják, hogy ehhez képest gyerekjáték gabonakombájnnal aratni. És ezt az őrült koncentrálást igényló munkát 12 órás műszakban végezni – váltások reggel és este hétkor – minden, csak nem üdülés.

De mi történik mindeközben a fülke alatt és mögött? Acélpálcákból álló ferde felhordószalag viszi a levágott növényzetet a rázókamrához, ahol az anyagárammal szemben forgó hengerből a tarajos sül tüskéihez hasonlóan kiálló rugalmas műanyag-rudak verik le a bogyókat az alsó továbbító szalagra, míg a zöld szár és levélzet följebb utazik hátra, ahol a szecskázó felaprítja és kiszórja a tarlóra. Mivel utánunk csak a puszta föld marad, taroló betakarításról beszélünk. A paradicsombogyók áthaladnak a két Happy Tomato színérzékelő készülék alatt – a szép, telt piros színűek továbbmennek, a sápadtak és zöldek elé kipattan egy fémlemez-ujj, és lepöcköli egy nyílásba, ahonnan a talajra hullik (ott majd zöldtrágyaként tárcsázzák be az aprítva kiszórt növényszárral együtt). Közben az egész paradicsomármádia díszszemleként végigvonul két munkás előtt, akik fürge kézmozdulatokkal kikapkodják a nem megfelelő bogyókat, illetve a továbbjutott szárakat, gyomokat. Ez azért fontos, mert a konzervgyár a minőséget is figyelembe véve kalkulálja az átvételi árat. Kérdem az egyik kollégát, Jánost, nem szédül-e pár perc után, és hogyan bírja fél napig? Meg lehet szokni, mondja derűsen. Minden elismerésem az övék!

Hopp, itt a tábla vége. Megállunk, de a szerkezet tovább jár, továbbítja a benne levő paradicsomot a pótkocsira, míg el nem tűnik az utolsó szem is, mert itt nincs magtartály, mint a gabonakombájnon, amelyet csak időnként kell üríteni. Nemsokára megtelik a pótkocsi, és a teherautó jön be a helyére. Traktorral messze lenne a gyár, gazdaságosabb rögtön a közúti fuvaroszásra készült járműszerelvénnyel bemenni a földre. Ahol viszont könnyen elakadhatna, mert kipörög a gumi a síkos talajon, és egyébként is ártana a gépkocsi hajtóművének a lassú menet, jellemzően négy kilométer per órával. Ezért az esetek jó részében traktor húzza a teherautót, amelynek jár a motorja, hogy lehessen kormányozni. Ki van ez találva!

Látva, hogy mennyi mindenre kell egyszerre ügyelni, és hogy mekkora kiesést, kárt okozhat egyetlen baki, inkább csak jelképesen próbálom ki a gépet, beérem a tiszteletbeli paradicsomkombájnos címmel, míg az igazit meghagyom az autószerelő, autóvillamossági szerelő és karosszérialakatos végzettség mellett a mezőgazdasági gépkezelést is magas fokon kitanult Zolinak. A magyar mezőgazdaság egyik súlyos problémája, hogy kevés az ilyen ember – gépet lehet importálni, de gépkezelőt aligha.

Ezzel mindjárt visszakanyarodva a gazdálkodásra, a kizárólag egyetlen célra használható, évente két hónapig dolgozó Guaresi Super G DS40 65 millió forintba került. Legalább tízéves szolgálatot várnak tőle, hogy kifizetődjék. Addig is odaadóan gondozzák. Zoli rendszeresen kipucolja a szállítószalagok körül összegyűlt zöld hulladékot, és átnézi a gépet. Mindig van kéznél néhány pótalkatrész, például görgő, rezgőkés. Mivel ez nem olyan poros munka, mint a gabonabetakarítás, a légszűrő kibírja egy évig is, viszont olajat azért cserélni kell időnként. A javításokat elvégzik házon belül. A második szezonját teljesítő gépen idén, egy szombati napon elromlott a szecskafúvó ventilátor, az értesített importáló Pomodoro-Agro Kft. elintézte az olaszokkal, hogy vasárnap is fogadják a jászapátiakat, akik kiautóztak Észak-Olaszországba, és hétfőn már dolgoztak a géppel.

A paradicsom boldog lehet, hogy Gruesi kombájnnal tisztelték meg. A jászapátiak boldogulása pedig jórészt az időjárás és a gazdálkodási peremfeltételek szeszélyes változásain múlik. Meg persze a gépük megbízható működésén –remélhetőleg meghálálja majd az odaadó gondoskodást.